2017. augusztus 5., szombat

DE SZERETNÉK GONDTALAN LENNI...

        Szokásos esti sétánk alkalmával legkisebb gyerekemmel betértünk a szüleimhez. Apukám éppen bundáskenyeret sütött, olyan finomat, amilyet csak ő tud. Nem lehetett kihagyni. Anyukám a szekrényben pakolászott. Az én régi szobámban, az én régi szekrényemben. Hogy micsoda kincsek vannak ott! Az emlékkönyvem, a szerelmes leveleim, a gyűjteményeim…
        Négyen leültünk a földre, majd pakolászni kezdtünk, és hatalmas cirkuszt csináltuk. Egyre több dolog került elő, egyre több emlék elevenedett fel. A gyerekem meg csak ámult. Olyan dolgokat látott, amit eddig még nem…
        Posztereket, melyek a szobám falát díszítették. Elég változatos zenei ízlésem volt: Modern Talking, Duran Duran, Metallica, AC/DC, Def Leppard. Azért vásároltam a Bravo újságot német nyelven, mert a közepén mindig volt valamilyen poszter, Limahl például életnagyságban. Ráleltem a sokáig kedvenc focicsapatom, a Hajduk Split csapatképére is. Majd eszembe jutott, hogy hajnalig néztem a Live AID koncertet, amit élőben közvetített a tévé. Az afrikai, etiópiai éhezők megsegítésére két helyszínen is zajlottak az események, Londonban és Philadelphiában. Világhírű énekesek, együttesek léptek fel.
        Előkerültek az TDK, Philips, BASF, Maxell, JVC kazetták is. Hogy mi minden lehet ezeken… Annak idején órákig ültem a rádió mellett készenlétben, hogy felvegyem kazettára a kedvenc számom, és azért könyörögtem magamban, hogy a bemondó ne szóljon közbe… 
       Kislemezek, amiket Anyukámék hallgattak. Ezeket sem hallgatta húsz éve senki… Meg a lemezjátszó. Muzeális érték. Ezen mennyi mese leforgott…
        Diavetítő diafilmekkel. Mindig a falra vetítettünk, a bátyám tekerte és olvasta nekem. Különben rengeteget olvastam gyerekkoromban. Ez a jó szokásom meg is maradt. Az én gyerekszobámban még volt könyv és virág. Szülinapokra is ezt vittük. Lányoknak pöttyös, csíkos, fiúknak Delfin könyveket, Winnetou-t. Néztünk azért tévét is. Fogtuk a magyar és a szerb adásokat is, Štrumfovi, Pčelica Maja, Muppet Show, Mirr-Murr, Frakk, Mézga család, jöhetett sorba minden… Tévétorna, Maci, fogmosás, magyar népmesék…  A moziban meg már „nagylány” koromban Flashdance, Esőember, Holt költők társasága.  Lábamon Startas patika, kifújtam magam rózsaszín Impulse dezodorral, ott meg várt rám a zöld Maliziás párom…
        Levelek. Több száz. A világ minden tájáról. Rengeteg ismerőst szereztem a Világ Ifjúsága lapon keresztül. Akkor még örültem a postaláda tartalmának. Nem csak számlák voltak benne, hanem kedves sorok a táborozó, nyaraló, vagy éppen katonaságukat töltő barátaimtól.  Képeslapok, szépen sorba rendezve. Milyen jót elszórakozhattam, mire kiválogattam, rendszereztem valamilyen logika szerint ezeket…
        Innen jutott eszünkbe a nyaralás. Robogtunk a kék Zastavánkkal a tengerre, a vállalat nyaralójába. Mindig más útvonalon. Útközben megálltunk megnézni a történelmi nevezetességeket, a természeti szépségeket. Drvar, Jajce, Tjentište, Plitvice, Szarajevó, Mostar. A Baščaršiján Željónál csevap, Jablanicán forgatott kecske... Lavór, bili a hátsó ülésen, újságot szorongattam a hasamon, hogy ne hányjak, szólt a rádió… Amikor megálltunk, senkit nem érdekelt, hogy milyen az autó regisztrációja, nem néztek ferde szemmel, ha magyarul beszéltünk… Amikor leértünk, akkor keresett Anyu egy telefonfülkét, hogy jelentkezzen a mamáéknak, hogy jól vagyunk. Másnap a délelőtti fürdés után képeslapvásárlás következett. Kacskaringós betűkkel írtam: „Kedves Mama és Tata! Szerencsésen megérkeztünk. Jól érezzük magunkat, az idő jó, a tenger hideg és sós. Puszilunk benneteket!”
        Mi mindent nem gyűjtöttem! Szalvétát, jelvényeket, kulcstartókat, örökírókat… Szépen bedobozolva várják, hogy mi lesz velük. Emlékek. Gyerekkorom tükörcserepei.
        Nekem nagyon szép gyerekkorom volt. Commodore 64-en Pac-Mant és Tetrist játszottam, ki tudtam rakni a bűvös kocka alsó sorát is, volt Moncsicsim, Gazdálkodj okosan! társasjátékom, Fekete Péter kártyám. Ittam háromszög dobozban lévő csokis tejet szívószállal. Jártam a szarajevói olimpián. A suliban hordtam a kék köpenyem, minden egyes osztálytársam eljutott osztálykirándulásra, közösen bejártuk Jugoszláviát, kaptuk a nyakleveseket az osztályfőnökünktől, énekeltük útközben a Hari Mata Hari és Plavi orkestar számokat.  Szurkoltam a jamaikai bobcsapatnak, meg a jugoszláv kosárlabda válogatottnak. Egész nyáron az utcán lógtam, Rog biciklin kerékpároztam, barátaimmal egymás után az üvegből ittuk a Coctát, ettük a hagymás, zsíros kenyeret, koszosan, majzosan, elégedetten, fáradtan értünk haza sötétedéskor. Nagyapámmal mindig Alpinát ittunk, amit ő csak alpesi szokknak nevezett szép finoman…
        Anyukámék nem politizáltak. Nem idegeskedtek. Nem volt miért. Szép nyugodtan építették a házunkat, kreditre vették az Obodin frizsidert, az EI Niš sporhetot, a Gorenje tévét. Mentünk nyaralni, Magyarországra könyveket venni.
        Azt vártam, hogy felnőtt legyek. Kár volt. Ha tudtam volna, hogy mi vár rám… Olyan szívesen visszamennék a gondtalan gyermekkorba… Nem zavarna, hogy hétfőn nincs tévéadás, hogy nem nézhetném meg a Dinastija sorozatot, hogy este 10-re haza kellene érnem.

        Szeretnék a gyerekeimnek is boldog, kiegyensúlyozott életet biztosítani. Nem idegeskedni a mindennapin. Ez nem mindig sikerül. József Attila gazdag szeretett volna lenni. Én gondtalan. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...