Anya. Édesanya. Legtöbbször anyu. Ha
hízelegni szeretnék, mamikám. Ő az, aki úgy érzi, mindig mindent megmondhat,
mert „ki mondja meg, ha anyád nem”…
Nagyon várt. Mindig is kislányt
szeretett volna. Pont olyant, mint amilyenre sikeredtem. Nem éppen könnyen
érkeztem a világra, de minden szenvedést megértem, mesélte. Már annak idején is
babanaplót vezetett. Nem olyan divatosat, mint manapság, de az összes fontos
dolog benne van. A 3 és fél kilóm, az 51 centim. Az első levágott hajtincsem,
az első fogam, a keresztelési kis cipőm. Az élményeim, amire nem emlékezhetek,
de ő megőrizte nekem. Az első fürdésem, a védőoltásaim beadásának időpontjai, a
testsúlyom és a hosszméretem alakulása. Az első lépéseim, az első szavam, ami
természetesen az apa volt. Kedvenc ételeim, játékaim. Majd színes kis
történetek a szülinapomról, a hisztijeimről, az óvodás élményeimről, a játszótársaimról.
Minden benne van, amit feltétlenül tudni kell rólam.
Nem mindig volt felhőtlen a
kapcsolatunk. Nem mindig éreztem úgy, hogy jó anya. Haragudtam rá, amikor
rendet kellett tennem a szobámban, amikor a szennyesem magától nem vándorolt el
a mosógépig, nekem kellett elvinnem, amikor sárgarépát pucoltatott velem,
amikor nekem kellett az udvart összesöprenem. Még a húgomra is vigyáznom
kellett, aki nyivákolt folyamatosan. Később meg beköpött. Jöttek a zűrös
kamaszévek. Ő meg mindent tudni szeretett volna. Hová megyek, miért, kivel,
meddig maradok… És megvárt éjszaka. Rendszeresen eljárt a szülői
értekezletekre, érdekelték a jegyeim. Nem volt boldog a meg nem mondott
kettesemtől. Minden nap bosszantott, kitalált valamilyen feladatot.
Viráglocsolást, mosogatást, portörlést. Szombatonként porszívózást. Ha nem
tetszett a főztje, nem kaptam vacsoráig semmit, nem sütött palacsintát. Sütött,
csak nem spenót helyett. Nem engedte meg, hogy pofázzak, tisztelnem kellett a
felnőtteket, sőt még köszönnöm is illett. Nem járhattam kivágott pólókban,
szakadt nadrágban, és vizes hajjal sem mehettem sehová. „Alsómajicát” is
hordtam, meg papucsban közlekedtem a házban. Még a fürdőszobát is rendbe
kellett tennem a pancsikolásom után. Kötelező volt levest és gyümölcsöt ennem. Mindez
mellett elvárta, hogy megnézzem a nagyszüleimet, és még tanulni is maradjon
időm. Beszélgetnem kellett vele. Mesélnem, hogy mi a bajom, minek örülök, nem
elégedett meg annyival, hogy semmi újság nincs a suliban, és jegyet sem kaptam.
Könyvespolcot is szereltetett apukámmal a szobámba, olvasnivalót is vett nekem.
Néhányszor úgy éreztem, hogy Gyöngyi osztálytársnőm anyukája ideális lenne
nekem. Ő nem érdeklődött semmiről, otthon nem is beszélgettek, nyugodtan
aludhatott Gyöngyi a pasijánál 14 évesen. Mari néni azt sem tudta, ki a lánya
osztályfőnöke, ebből kifolyólag a jegyek miatt sem voltak zűrök otthon.
Józan ésszel tudtam, hogy anyukám jót akar, az életre nevel, tanít folyamatosan. Morcosságom nem is tartott sokáig. Azután anya lettem én is. És mi történt? Vezettem a babanaplót, a gyerekeimnek vannak feladataik, járok rendszeresen
szülői értekezletre. Pontosan minden úgy csinálok, mint anyukám annak idején. Milliószor
hívom naponta, tanácsokat kértem/kérek tőle. Megbeszéljük a dolgokat. Most
sincs mindig szélcsend, néha egy-egy viharfelhő is megjelenik az égen, de tudom, hogy neki volt igaza. Meg különben is, egy anyának mindig igaza van,
csak vagy bevalljuk, vagy sem.
Szerencsés vagyok, hogy még mindig
számíthatok rá. Lehet, hogy sosem mondtam el úgy konkrétan neki, hogy mennyire
hálás vagyok mindenért.
Anyu
ma is óv, véd, félt. Segít, amiben tud. Még mindig az ő kislánya vagyok, így
negyven felett is. Még mindig nevel. „Mert ki mondja meg, ha anyád nem…”
Tudom,
hogy nagyon sok gyereknek volt ilyen „szörnyű” anyukája, aki valójában a világ legjobb anyukája. Remélem, nagyon sokan
lettünk „szörnyű” anyukák, a világ legjobb anyukái...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése