Azt
mondja az Anyukám, hogy nem tudok vigyázni a dolgaimra. Mint egy durcás
kisgyerek védem az álláspontom, hogy ez nem is igaz. Igenis, tudok vigyázni,
csak ahogy Murphy törvénye mondja: Ami elromolhat, az el is romlik.
Tehetek én arról, hogy ilyen korban
élek? Anyukám a vasalóját az esküvőjére kapta, és még mindig működik. Nem fújja
a párát, nem spriccel, nincs háromréteges talpa, csak úgy simán vasal. Bosszantó,
hogy az ő ruhái mindig szebben néznek ki, mint az enyémek.
Aztán ott a mosógép. Anyukámé nagykorú,
csak 4-5 kg ruhát képes tisztítani, az enyém már meghízott. Mérete ugyanakkora,
csak a dobja lett nagyobb. Belefér 8 kiló szennyes is. Nagy a család, nagy a
mosógép. Hiába kényeztetem vízkőoldóval, etetem kiváló minőségű porokkal,
itatom illatos öblítőkkel, mindig van valami baja. Hol a kijelzője villog össze-vissza,
hol csörög-csattog ész nélkül, hol meg a víz folyik belőle mindenfelé. A ruhák
pedig olyan gyűröttek néha, mintha a kutya szájából húztam volna ki. A mester,
akit nagy erőfeszítés árán találtam az Óperenciás-tengeren is túl, azt mondta,
hogy olyan drága az alkatrész bele, hogy nem érdemes megjavíttatni, inkább
vegyek újat. Vagy már nem is gyártanak alkatrészt bele, akkor is újat kell
vásárolnom.
A hajszárítóim számát már nem is tudom. Rájuk
sem volt orvosság. Túlmelegedett, egyszerűen csak nem fújt, valami elkezdett
csörögni benne, kicsit köhögött. Változatos betegségei voltak. Tudatos
vásárlóként figyeltem az ár-érték arányra. Az energiatakarékosságra. Azután
rájöttem, hogy a majdnem kínai minőségű is annyi ideig húzza az igát nálam,
mint az állítólagos profi szárító.
Eddig három, vagyis ha jobban
megszámolom, négy mosogatógépet fogyasztottam. Mindegyiknek neve is volt: Kati,
Piros, Lujza, és a legújabb a Lüszeszita (csak hogy kövessem a névadási trendeket).
Lüszike már kétéves, egészen Valjevóból érkezett. Ott árulták a legkedvezőbb
feltételekkel, lefizetésre, az ára is a legolcsóbb volt. Rá nem érvényes a
mondás, hogy olcsó húsnak híg a leve, pedig dolgoztatom rendesen. Gyorsan le is
kopogom… Azért csendben megjegyzem, hogy szereti a zoknikat. Szerintem, eszi
őket, mert elképzelni sem tudom, hová tűnnek a zoknik párjai…
A villanytűzhelyemnél a lerniben már
évek óta nem ég a villany, az órája saját időt mutat. Néha keveri a levegőt,
azután kifárad, és javasolja, hogy keverjem én, ha akarom.
A porszívókról ne is beszéljek. Volt már
csilivili, vizes, csak hogy nem énekelt tisztítógépem. Nem bírta a strapát.
Leégett a motorja, prüszkölt, többet fújt, mint szívott. A legújabb
szerzeményem a színe alapján választottam. Kék. Ez volt a szempont. Rájöttem, hogy
úgyis mindegy. Nevenincs. Előbb-utóbb ő is beadja a papucsot.
De simán leesnek nálam a lábasok fülei,
a szekrények fogantyúi, lezuhannak a polcok, elszakad a fék a bicajon, csöpög a
csap… Cseréltem már a frizsidert, a mélyhűtőt, a fűnyírót is.
Valami összeesküvés-elméletet látok a
háttérben. Elképzelhető, hogy a gyártók szándékosan úgy készítik a háztartási
gépeket, hogy öt év után újat kelljen venni? Vagy csak simán rossz minőségű
alkatrészeket szerelnek bele? Szavatosságot is adnak rá, akár öt évre is, de ha
közben meghibásodik, akkor kitalálnak valamilyen indokot, hogy miért nem ingyenes a
javítása. Megint én leszek a hibás.
Nem éri meg hosszútávra tervezni. Ez már
a közgazdaságtan törvénye.
Emma kisasszony hozzáteszi: A mester, aki
a beteg gépeket javítja, pont a meghibásodotthoz nem ért. Csak egy hónap múlva
vállalja a szerelést. Éppen nincs megfelelő alkatrésze. Nem is tudja
beszerezni.
Folyománya: Bárhogy is közelítjük meg a
dolgot, egyszerűbb új dolgot venni.
A folyomány folyománya: Miből?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése