2017. május 19., péntek

HOVÁ TEMETJÜK HÁZI KEDVENCEINKET?

 Az írás a Délhír Hírportálon jelent meg.       
      
       Elhunyt házi kedvenceinknek is jár egy nyughely. Egyértelmű, hogy ha meghal egy ember, akkor el kell temetni. Az állatok tetemével is kezdenünk kell valamit. Legyen szó kutyáról, macskáról, hörcsögről, tengerimalacról, papagájról, húsvéti nyúlról.  Fáj az elvesztésük, meg is siratjuk őket. Társunk volt jóban-rosszban, sok közös élményünk volt együtt. A gyerekeknek is nehéz megmagyarázni, hogy Bodri miért nem csóválja tovább a farkát, Cirmi miért nem dorombol. Egyáltalán, hová tűntek.
         Kertes házban nőttem fel, és mindig volt valamilyen állatunk. Dundus 14 évet élt, a diófa alatt temettük el. Apukám ásta a gödröt, mi hugival a könnyeinket potyogtattuk. Anyukám kis keresztet is készített, ezt tettük a sírhalomra. A közelébe meg virágokat ültettünk. Az évek során mellé került Bogáncs egy csonttal, Alf, Mirci cica, Béla hörcsög, Peti, a papagáj. Mit kezdenek a „lakótársukkal” a tömbházban, lakásban élők? Zacskóba kerül, és megy a kukába? Vagy a szeméttelepre? Vagy beledobják a folyóba? Vagy?
         Világszerte léteznek olyan temetők, ahol a kedvenceinket helyezhetjük végső nyugalomra. Vannak, akik ezt hülyeségnek tartják, mások megmosolyogják.  Annak idején Egyiptomban az állatokat, főként a macskákat, a fáraókhoz hasonlóan bebalzsamozták, mumifikálták. Tizenpár éves lehettem, amikor a családdal Pest felé tartva megálltunk a kisállat temetőnél. Már akkor csodálkoztam, hogy rendezettebb, mint a mi temetőnk. Mint a nagy sírok, csak kicsiben, képek, idézetek belegravírozva a márvány sírkövekbe. Szobrok, virágok, játékok. Nem is akartam hinni a szememnek. Érdekes látvány volt. Majd Pesten megvettem Stephen King Pet Sematary könyvét… Hónapokon keresztül álmodtam is össze-vissza…
         Szerbiában nincs állattemető. Fővárosunkban 1996 óta próbálnak egy ilyet létrehozni, de eddig sikertelenül. Az ötletet örökölték az aktuálisan hatalmon lévők, de senki sem valósította meg. Azután a jelenlegiek megígérték. 2016 végére. Mint ahogy sok minden mást, ezt az ígéretüket sem tartották be. Újabb időpontot tűztek ki: 2018-ban valamikor kész lesz. Meglessük.
         Újvidéken tavaly egy magánvállalkozó állathamvasztó krematóriumot nyitott. A családtaggá vált kiskedvenc hamvai így hazavihetőek. Nem olcsó mulatság, de biztosan erre is van igény.

         Bizarr ötlet a hamvasztás, az urna otthon tartása? A sír készíttetése? Mindenki döntse el maga.  Vagy marad a kert? A kuka? A folyó?

2017. május 17., szerda

KEREKESSZÉKKEL TOPOLYÁN - ZOLI TÖRTÉNETE

                A nővére a szomszédunkban lakik. Mi vagyunk az őslakosok, Andreáék érkeztek később. Valahogy mindig úgy jött ki, hogy egyszerre nyírtuk a füvet, egyszerre indultunk munkába, egyszerre vártuk a gyerekeinket. Hol nekem fogyott el a tojásom, hol neki az olaja. Átszaladtunk a másikhoz a hiányzó dologért. A jószomszédi kapcsolatunk szép lassan barátsággá alakult. Megismertük egymás családját, gondját-baját. Öt évvel ezelőtt sírva rohant át, hogy öccse autóbalesetet szenvedett, egy szembejövő autó áttért az oldalára, frontálisan ütköztek. Életveszélyes sérülésekkel szállították a kórházba. Ő annyira ideges, hogy inkább nem vezetne, a férje dolgozik, nem jöhet haza, elvinném-e… Elvittem. Meg útközben vigasztaltam, hogy minden rendben lesz, Zoli fiatal még, 25 éves, szereti az életet, és az élet is szereti őt, készül az esküvőjére, amit a következő hónapra terveztek…
        Az esküvő elmaradt, Zoli élni akart. Menyasszonya kitartott mellette. Annak ellenére is, hogy Zoli lebénult. Deréktól lefelé. Kapott egy elektromos kerekesszéket.
        Tegnap Zentán járt a nővérénél. Átjöttek. Mondta, hogy olvasta a játszótérről szóló történetem. Kerekesszékesnek sem jó lenni Topolyán, mesélte. A kertes házukat átalakították, ott gond nélkül tud közlekedni. A városban viszont akadályokba ütközik. Itt egy lyuk, ott egy kátyú, amott egy gödör. Hogy ne legyen olyan unalmas a gurulása, mindig van valamilyen érdekesség az úton, amibe belebukhat. Veszélyesek egy biciklisnek is, főleg este, sötétben. Néha szánakozva nézik az emberek csetlését-botlását, de mindig akad jó szándékú ember, aki kitolja a gödörből. Ő már lelkiekben kimászott a gödörből, a mindennapi valóság a nehezebb. 30 éves, dolgozik, otthonról, baráti társasága mellette állt végig. De néha levegőre vágyik, gurulásra. Ő is menne. Nem világgá, csak a barátaihoz. Hivatalos ügyeket intézni. Bevásárolni. Zolit nem a lába viszi, hanem egy szerkezet. Neki a lépcső egy lehetetlen küldetés. Az úthibák meg akadályok.
        Nézem ezt a jóképű fiatalembert, meleg szemét, csodálom életerejét. Szeretnék rajta segíteni. Remélem, a városvezetés is szeretne. 
(A fényképeket Zoli készítette.)

AZ IDÉN IS LESZ ÜDÜLÉSTÁMOGATÁSI UTALVÁNY

2015 nyarán pattant ki valaki agyából az ötlet, hogy a szerbiai kormány 5000 dináros üdülési utalványokat oszt szét lakosai körében, melyet a szálláshelyek kifizetésekor lehet felhasználni. Hotel, villácska, apartman, falusi házikó – kinek, mi tetszik. A hazai üdülőhelyeket szerették volna népszerűsíteni elsősorban, de nem rejtett szándékuk, hogy a turizmusra fordított pénz Szerbiában maradjon. Állítólag 900 millió eurót költ országunk lakossága külföldön nyaralásokkor. Szép összeg, az biztos. Mondja csak valaki, hogy rosszul élünk! Még a kormány tagjainak is megsúgta a főnök, hogy ajánlatos lenne itthon nyaralniuk, nem a világ elit helyein, semmi Karib-szigetek, Spanyolország, Francia Riviéra, van itt nálunk is látnivaló elég.
        Azután tavaly is osztogattak voucherokat, meg az idén is tervbe vették. 60000 személyt várnak, 700 helyszín közül választhatunk. Gyors körkérdést intéztem a közelemben lévő emberekhez, hogy ki élt az elmúlt két évben a lehetőséggel. Senki. Pedig mindenki beleesik a kategóriák valamelyikébe, vagy szociális eset, vagy 60 ezres alatt keres, vagy munkanélküli, vagy nyugdíjas, ápolási pénzre jogosult, rokkantnyugdíjas.
        A rendszeren az idén sem változtattak. Le kell foglalni a szállást, majd a bizonylattal, az igazolványunk fénymásolatával, az igazolással, hogy melyik kategóriába esünk, el kell menni a postára, és máris napokon belül hozza a postás az 5 pirosról szóló utalványt. Névre szólnak, más nem mehet el helyettünk. Ha dolgozunk, akkor a munkáltatótól kérjük a fizetésünkről szóló papírt, ha munkanélküliek vagyunk, akkor a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálattól, ha nyugdíjasok, akkor vinnünk kell az utolsó csekkünket, ha meg ápolásra szorulunk, akkor a szociális központtól kérhetünk igazolást.
        Lassan pakolhatunk is, és indulás nyaralni! Augusztus 1. és november 20. között. Nekem a nyaralás a tengeren az igazi. Azunk meg nincs. Tenger helyett nézhetünk kolostorokat, nemzeti parkokat, különböző történelmi emlékhelyeket, várakat. Áztathatjuk magunkat a gyógyfürdőkben. Mehetünk a hegyekbe. Vagy Palicsra. Vagy akár kempingezhetünk falusi turizmus keretében is. Másra nagyon úgysem futja. Az ajánlatokat a következő honlapon nézhetik meg: http://mtt.gov.rs/vauceri-za-odmor-u-srbiji/?lang=lat
        Számolni meg ne is nagyon kezdjünk el. Az utalványt csak akkor kapjuk meg, ha legalább 5 éjszakát az adott helyen pihenünk. Hol van még az útiköltség, a szállás, enni is kellene valamit, a gyerekek esetleg fagyiznának, belépőjegyek erre-arra...

        Sok kérdésem lenne a kitalálókhoz. Elsőként az, hogy egy munkanélkülinek, akinek egy para bevétele sincs, egy nyugdíjasnak, aki a gyerekeit, az unokáit segíti egész évben, miből lenne minderre pénze? Csak gyorsan még egy kérdés: mennyivel is kapnak kevesebbet havonta a nyugdíjasok? Azután meg kiszúrják a szemüket egy ilyen csekkel, amit vagy kihasználnak, vagy inkább nem...

2017. május 14., vasárnap

A TOPOLYAI JÁTSZÓTÉR SZOMORÚ SORSA

                Mindig jó érzéssel tölt el, ha valahol szépítenek, újítanak. Ha gondolnak a fiatalokra, az idősekre egyaránt. Ha összefog a közösség egy jó cél érdekében.
        Topolyáról nekem először a fürdő jut eszembe. Még gyerekkoromban vittek el a szüleim, azután visszatérő vendégek lettünk. Úsztunk, ismerkedtünk, ettünk-ittunk. Szép volt, jó volt, nincs már. Estefelé, fagyizás után betértünk a Beograd áruházba, nézelődtünk, anyukámnak mindig szüksége volt valamilyen nélkülözhetetlen dologra. Háztartási cikkek, ruha, cipő, bútorok, hatalmas kínálat várta a vásárlókat. Szép volt, jó volt, nincs már. Mint ahogy sok minden nincs már Topolyán.
        Építettek viszont egy új játszóteret az áruház mögött. Folyt a vita a neten, hogy mi minden kerülhetett csekély 1.129.800,00 dinárba. Jöttek a rosszindulatú megjegyzések, hogy ki nyúlhatta le a pénz javát. Hogy ez most választások előtti politikai poén, vagy tényleg jó szándék vezérelte az építtetőket? A térre került csúszda, hinta, mászóka, kisebb-nagyobb gyerekeknek való játék.  
        Sor került az ünnepélyes megnyitóra is. Ott volt mindenki, aki számít. Ilyen elnök, olyan képviselő. A sajtó munkatársai is tudósítottak az eseményről. Tévé, rádió, napilapok nem maradhattak távol. A polgármester elmondta, hogy a játszótér biztonságos, mindenféle nemzetközi szabványnak megfelel. Igen, sokba került, de a gyerekek biztonsága minden pénzt megér. Azt nem értettem már akkor sem, hogy miért egy több mit 300 kilométerre lévő Vrnjačka Banja melletti cég a kivitelező, de mi beleszólásom van nekem ebbe...
        Április 10-én volt a megnyitó. Elmúlt egy hónap. Szomorúan látom, hogy a játszótér már nem biztonságos a gyerekeknek. Eltűntek a csavarok, kiáll a beton, veszélyes az, aminek örömnek kellene lennie. Megoldás?

A képek forrása: JÁTSZÓTÉR

AMI ELROMOLHAT...

                Azt mondja az Anyukám, hogy nem tudok vigyázni a dolgaimra. Mint egy durcás kisgyerek védem az álláspontom, hogy ez nem is igaz. Igenis, tudok vigyázni, csak ahogy Murphy törvénye mondja: Ami elromolhat, az el is romlik.
        Tehetek én arról, hogy ilyen korban élek? Anyukám a vasalóját az esküvőjére kapta, és még mindig működik. Nem fújja a párát, nem spriccel, nincs háromréteges talpa, csak úgy simán vasal. Bosszantó, hogy az ő ruhái mindig szebben néznek ki, mint az enyémek.
        Aztán ott a mosógép. Anyukámé nagykorú, csak 4-5 kg ruhát képes tisztítani, az enyém már meghízott. Mérete ugyanakkora, csak a dobja lett nagyobb. Belefér 8 kiló szennyes is. Nagy a család, nagy a mosógép. Hiába kényeztetem vízkőoldóval, etetem kiváló minőségű porokkal, itatom illatos öblítőkkel, mindig van valami baja. Hol a kijelzője villog össze-vissza, hol csörög-csattog ész nélkül, hol meg a víz folyik belőle mindenfelé. A ruhák pedig olyan gyűröttek néha, mintha a kutya szájából húztam volna ki. A mester, akit nagy erőfeszítés árán találtam az Óperenciás-tengeren is túl, azt mondta, hogy olyan drága az alkatrész bele, hogy nem érdemes megjavíttatni, inkább vegyek újat. Vagy már nem is gyártanak alkatrészt bele, akkor is újat kell vásárolnom.
        A hajszárítóim számát már nem is tudom. Rájuk sem volt orvosság. Túlmelegedett, egyszerűen csak nem fújt, valami elkezdett csörögni benne, kicsit köhögött. Változatos betegségei voltak. Tudatos vásárlóként figyeltem az ár-érték arányra. Az energiatakarékosságra. Azután rájöttem, hogy a majdnem kínai minőségű is annyi ideig húzza az igát nálam, mint az állítólagos profi szárító.
        Eddig három, vagyis ha jobban megszámolom, négy mosogatógépet fogyasztottam. Mindegyiknek neve is volt: Kati, Piros, Lujza, és a legújabb a Lüszeszita (csak hogy kövessem a névadási trendeket). Lüszike már kétéves, egészen Valjevóból érkezett. Ott árulták a legkedvezőbb feltételekkel, lefizetésre, az ára is a legolcsóbb volt. Rá nem érvényes a mondás, hogy olcsó húsnak híg a leve, pedig dolgoztatom rendesen. Gyorsan le is kopogom… Azért csendben megjegyzem, hogy szereti a zoknikat. Szerintem, eszi őket, mert elképzelni sem tudom, hová tűnnek a zoknik párjai…
        A villanytűzhelyemnél a lerniben már évek óta nem ég a villany, az órája saját időt mutat. Néha keveri a levegőt, azután kifárad, és javasolja, hogy keverjem én, ha akarom.
        A porszívókról ne is beszéljek. Volt már csilivili, vizes, csak hogy nem énekelt tisztítógépem. Nem bírta a strapát. Leégett a motorja, prüszkölt, többet fújt, mint szívott. A legújabb szerzeményem a színe alapján választottam. Kék. Ez volt a szempont. Rájöttem, hogy úgyis mindegy. Nevenincs. Előbb-utóbb ő is beadja a papucsot.
        De simán leesnek nálam a lábasok fülei, a szekrények fogantyúi, lezuhannak a polcok, elszakad a fék a bicajon, csöpög a csap… Cseréltem már a frizsidert, a mélyhűtőt, a fűnyírót is.
        Valami összeesküvés-elméletet látok a háttérben. Elképzelhető, hogy a gyártók szándékosan úgy készítik a háztartási gépeket, hogy öt év után újat kelljen venni? Vagy csak simán rossz minőségű alkatrészeket szerelnek bele? Szavatosságot is adnak rá, akár öt évre is, de ha közben meghibásodik, akkor kitalálnak valamilyen indokot, hogy miért nem ingyenes a javítása. Megint én leszek a hibás.
        Nem éri meg hosszútávra tervezni. Ez már a közgazdaságtan törvénye.
        Emma kisasszony hozzáteszi: A mester, aki a beteg gépeket javítja, pont a meghibásodotthoz nem ért. Csak egy hónap múlva vállalja a szerelést. Éppen nincs megfelelő alkatrésze. Nem is tudja beszerezni.
        Folyománya: Bárhogy is közelítjük meg a dolgot, egyszerűbb új dolgot venni.

        A folyomány folyománya: Miből?

2017. május 9., kedd

A MINIMÁLBÉR ÖSSZEGÉT CSÖKKENTENÉ A KÉT LÜKE

        Már napok óta kering az agyamban egy Twitter üzenet. Egy fiatalember írta, Uroš Momirović. Annyit kell tudni róla, hogy 32 éves, szülei magánvállalkozásában dolgozik, meglepetésként igazgatói pozícióban. Fiatal, szép, egyetemet végzett, gazdag cuccokban jár, órája árán egy kis faluban fél utcát meg lehetne vásárolni. Valami gond azonban mégis van a fejében. Érzelmi intelligenciaszintje, így messziről megítélve - nulla. Azt írta az emberke, hogy a minimális béreket le kellene csökkenteni, mindaddig nem is lenne szabad hozzányúlni, míg a munkanélküliség nem csökkenne 10% alá. Az első, ami hirtelen kiszaladt a számon, az volt, hogy hülye, csökkentsd a sajátod, élj meg te annyi pénzből…
        Micsoda hangzatos szövegekkel jelentette be nagyfőnökünk, a mindenható, hogy 2017. január elsejétől kemény 9 dinárral növekedtek az órabérek, és már elérték a fantasztikus 130 dinárt. Boldogság! Ez már majdnem 200 euró havonta! Kenyér, tej, számlák, krumplipaprikás. Ebből ennyire telik. Meg klotyópapírra, hogy a szegény munkásember le tudja sza.ni az egész országban uralkodó állapotokat. Hiába hallja, hogy ilyen jól még sosem éltünk, mit tegyen, ha egyszer ő nem így érzi.
        Erre jön ez az Uroš gyerek. Meg a bátyja, Tomislav. Ő is beleszólt az eszmecserébe, hogy micsoda kiadásaik is vannak a vállalkozóknak, adózni is kell. Alig tudnak megélni. El is morzsoltam egy könnycseppet, hogy tényleg nehéz sorsuk lehet. Öröklik a Mona bőripari céget 50 üzlettel, ezt-azt mellé útközben, pl. egy 4 csillagos hotelocskát. Meg még egy pár hotelocskát. Ahogy illik, szaunával, egyenként 300 férőhellyel, mindenféle encsembencsemmel. Több tíz milliós összegekről beszélgetünk. Euróban. Összejárták már fél világot, luxuskocsikat vezetnek. Ez semmit nem jelent, ettől még nem normális emberek. Szerintem. A logikájuk az, hogy ha a minimális fizetés 22600 dinár, erre megy még a 67 %-os adó, az már negyven ezres körül van. Ha kevesebb lenne a „minimálác”, akkor többen bejelentenék a munkásokat, még több pénz maradna a vállalkozóknak. Nagyszerű ötlet, csak nehogy eszébe jusson a mindenhatónak, hogy ezt meg is valósítsa. Még majd ez menti meg Szerbia gazdaságát…
        Könnyen beszélnek ezek a fiatalemberek, nekik talán még megszületniük sem volt nehéz. Az biztos, hogy a nevelésükkel valami félrecsúszott. Nem becsülik meg a munkásokat. Nem érzik át mindennapi küzdelmüket az életben maradásért, a mindennapi kenyerükért. És hány ilyen fajankó gazda van még Szerbiában, aki csak kihasználja az emberek szerencsétlenségét… Mintha a rabjaik lennének. Nincs betegszabadság, szabadság, túlórapénz. Bejelentés. A szomszédban, Magyarországon a minimálbér több mint a duplája a szerbiainak. És nincs is olyan messze…
        Hogy nem jutott eszükbe, hogy az adót kellene csökkenteni? Miért szegény munkásokról húznák le még jobban a bőrt?
        Gondoltam, megnéztem a kínálatukat. Eddig sem vásároltam a Mona üzleteiben, ezután sem fogok. Különben is, a fizetésem nem lenne elég egy leárazott kis kabátocskára.

        Pedig bevallom őszintén, tetszik. 

2017. május 7., vasárnap

EGY KIS ANYÁK NAPI

        Anya. Édesanya. Legtöbbször anyu. Ha hízelegni szeretnék, mamikám. Ő az, aki úgy érzi, mindig mindent megmondhat, mert „ki mondja meg, ha anyád nem”…
        Nagyon várt. Mindig is kislányt szeretett volna. Pont olyant, mint amilyenre sikeredtem. Nem éppen könnyen érkeztem a világra, de minden szenvedést megértem, mesélte. Már annak idején is babanaplót vezetett. Nem olyan divatosat, mint manapság, de az összes fontos dolog benne van. A 3 és fél kilóm, az 51 centim. Az első levágott hajtincsem, az első fogam, a keresztelési kis cipőm. Az élményeim, amire nem emlékezhetek, de ő megőrizte nekem. Az első fürdésem, a védőoltásaim beadásának időpontjai, a testsúlyom és a hosszméretem alakulása. Az első lépéseim, az első szavam, ami természetesen az apa volt. Kedvenc ételeim, játékaim. Majd színes kis történetek a szülinapomról, a hisztijeimről, az óvodás élményeimről, a játszótársaimról. Minden benne van, amit feltétlenül tudni kell rólam.
        Nem mindig volt felhőtlen a kapcsolatunk. Nem mindig éreztem úgy, hogy jó anya. Haragudtam rá, amikor rendet kellett tennem a szobámban, amikor a szennyesem magától nem vándorolt el a mosógépig, nekem kellett elvinnem, amikor sárgarépát pucoltatott velem, amikor nekem kellett az udvart összesöprenem. Még a húgomra is vigyáznom kellett, aki nyivákolt folyamatosan. Később meg beköpött. Jöttek a zűrös kamaszévek. Ő meg mindent tudni szeretett volna. Hová megyek, miért, kivel, meddig maradok… És megvárt éjszaka. Rendszeresen eljárt a szülői értekezletekre, érdekelték a jegyeim. Nem volt boldog a meg nem mondott kettesemtől. Minden nap bosszantott, kitalált valamilyen feladatot. Viráglocsolást, mosogatást, portörlést. Szombatonként porszívózást. Ha nem tetszett a főztje, nem kaptam vacsoráig semmit, nem sütött palacsintát. Sütött, csak nem spenót helyett. Nem engedte meg, hogy pofázzak, tisztelnem kellett a felnőtteket, sőt még köszönnöm is illett. Nem járhattam kivágott pólókban, szakadt nadrágban, és vizes hajjal sem mehettem sehová. „Alsómajicát” is hordtam, meg papucsban közlekedtem a házban. Még a fürdőszobát is rendbe kellett tennem a pancsikolásom után. Kötelező volt levest és gyümölcsöt ennem. Mindez mellett elvárta, hogy megnézzem a nagyszüleimet, és még tanulni is maradjon időm. Beszélgetnem kellett vele. Mesélnem, hogy mi a bajom, minek örülök, nem elégedett meg annyival, hogy semmi újság nincs a suliban, és jegyet sem kaptam. Könyvespolcot is szereltetett apukámmal a szobámba, olvasnivalót is vett nekem. Néhányszor úgy éreztem, hogy Gyöngyi osztálytársnőm anyukája ideális lenne nekem. Ő nem érdeklődött semmiről, otthon nem is beszélgettek, nyugodtan aludhatott Gyöngyi a pasijánál 14 évesen. Mari néni azt sem tudta, ki a lánya osztályfőnöke, ebből kifolyólag a jegyek miatt sem voltak zűrök otthon.
        Józan ésszel tudtam, hogy anyukám jót akar, az életre nevel, tanít folyamatosan. Morcosságom nem is tartott sokáig. Azután anya lettem én is. És mi történt? Vezettem a babanaplót, a gyerekeimnek vannak feladataik, járok rendszeresen szülői értekezletre. Pontosan minden úgy csinálok, mint anyukám annak idején. Milliószor hívom naponta, tanácsokat kértem/kérek tőle. Megbeszéljük a dolgokat. Most sincs mindig szélcsend, néha egy-egy viharfelhő is megjelenik az égen, de tudom, hogy neki volt igaza. Meg különben is, egy anyának mindig igaza van, csak vagy bevalljuk, vagy sem.
        Szerencsés vagyok, hogy még mindig számíthatok rá. Lehet, hogy sosem mondtam el úgy konkrétan neki, hogy mennyire hálás vagyok mindenért.
        Anyu ma is óv, véd, félt. Segít, amiben tud. Még mindig az ő kislánya vagyok, így negyven felett is. Még mindig nevel. „Mert ki mondja meg, ha anyád nem…”

        Tudom, hogy nagyon sok gyereknek volt ilyen „szörnyű” anyukája, aki valójában a világ legjobb anyukája. Remélem, nagyon sokan lettünk „szörnyű” anyukák, a világ legjobb anyukái...

2017. május 4., csütörtök

A KIBIC

        „Amit látsz, az a hír, amit tudsz, az a háttér, amit érzel, az a vélemény.” Az idézet Lester Markel amerikai újságírótól származik.         
       A véleményemet meg leírhatom. A lelkiismeretem szerint. Hozzáteszek magamból valamit. Ez a valami vagyok én. Írásom megmutatja, hogy milyen ember vagyok.
        Ma ünnepelnem kellett volna, mégsem tettem. Nincs okom rá. Nem örülhettem ennek a napnak, május harmadikának, a Nemzetközi sajtószabadság napjának. Valójában az év 365 napján jogom lenne a sokszínű, reális, szabad információáramláshoz, a független médiához. Ez közérdek, közügy. Jogom az lenne, de valójában kis országunk vezetői nem teszik ezt számomra lehetővé.
        Van egy nemzetközi szervezet, amely a sajtószabadság érvényesülését vizsgálja, Freedom House a neve. Szerbia demokráciai pontszáma 2005 óta a legnagyobb visszaesést mutatja. A legalacsonyabb szinten állunk a balkáni országok között. Az elemzés 109 pontban foglalja össze egy-egy országról, hogy ott mennyire szabad a sajtó. A megvizsgált 199 ország egyharmadában részlegesen szabad, míg 66 százalékában nincs sajtószabadság. Mi az egyharmadba tartozunk. A jelentés külön kiemeli, hogy haladóink uralma alatt egyre inkább jelen van a cenzúra, kevesebb oknyomozó, független riport, hír jelenhet meg. Az európai régióban a 42 ország közül hátulról a hetedikek vagyunk. Besoroltak bennünket azon országok közé is, amelyekben a leginkább csökkent a sajtószabadság. Szomorú. Mi így haladunk.
        Úgy tűnik ebből a jelentésből, hogy azért világszerte tisztában vannak azzal, hogy Szerbiában jelen van a korrupció, a politikai beavatkozás, katasztrofális az igazságügyi rendszer, szörnyű állapotok uralkodnak az egészségügyben, az oktatásban, hiába mutatják a statisztikai adatok, hogy csökken a munkanélküliség, ha az nem a valós tényállást mutatja. Egyre nagyobb a pénztelenség, az elvándorlás.
        Az újságírás célja nem lehet a politikai erők igényeinek a kielégítése. Tudjuk, hogy hány értelmes, hozzáértő újságíró maradt állás nélkül, hányat helyeztek át, váltottak le. Ők nem voltak hajlandóak a rezsimet szolgálni. Úgy írni, ahogy diktálják nekik. Volt/van egyéniségük, tartásuk, véleményük, lelkiismeretük. Emberek maradtak.
        Gondolom, nem vagyok egyedül azzal az ötletemmel, hogy nyitottam egy mappát a gépemen, ahová gyűjtöm az újságírók írásait. Azokét, akik istenítik a jelenlegi rendszert. Sosem lehet tudni, mire lesz jó egyszer.
        Most dübörög az állami propaganda. Szabad Vajdaságban, szabad jó reggel, a szabad KIBIC azt írja, amit szabad. Bámészkodik, nézelődik. Úgy gondolja, hogy mint „hozzáértő szakembernek”, joga van utasítgatni a résztvevőket, osztogathat felelőtlen tanácsokat, bujtogathat. Neki semmi sem drága. Nem vállal kockázatot. Valójában nem a saját farkával veri a csalánt.

        Elmúlt ez a nap is. Lehetett volna akár a sajtószabadság napja is. Nem volt. Most esik az eső, de van egy mondás, mely szerint az eső után mindig kisüt a Nap. Én bízom benne. 

2017. május 2., kedd

KUTYÁUL ÉRZEM MAGAM

        Zongoráztam a távirányító gombjain. Ez az össze-vissza kapcsolgatás egy idegesítő férfiszokás (tisztelet a kivételnek), de úgy néz ki, az én agyamban/kezemben is van ilyen késztetés. Nem a percenkénti csatornaváltás rekordját készültem megdönteni, hanem semmi érdekest nem találtam. Belenéztem az egyik adásba, azután váltottam. Belenéztem a másikba is, majd váltottam. A hetvennegyedik csatornánál leragadtam. Egy angyalfalat kiskutyánál. Riadtan figyelte a körülötte lévő embereket. Alig mozgott. Félt, de valahol a lelke mélyén érezte, hogy segíteni szeretnének rajta. Nem úgy, mint azok a gonosz emberek, akik bekenték ragasztóval. A ragasztó teljesen megkeményedett a bundáján. A kis kutyuska annak köszönheti életét, hogy az állatvédők megtalálták, orvoshoz vitték, levágták az össz szőrét. Időben kapott segítséget, szeretetet, reményt a további jó életre.
        Az állatkínzók változatos módszereket alkalmaznak, az emberi kegyetlenség nem ismer határokat: petárdát tesznek a kutya/macska szájába, ledobják az emeletről, kidobják az autóból, ütik-verik, megmérgezik, harcra nevelik őket.
         Fáj a lelkem, amikor ilyent látok, hallok. Nem kívánok senkinek semmi rosszat, de ahogy a szomszédasszonyom mondaná, rohadjon le a keze annak, aki védtelen állatot kínoz, bánt, éheztet.
        A törvény is szabályozza, hogy az állatoknak tilos fájdalmat, szenvedést, sérülést okozni, nem szabad őket kínozni.  A magyarországi törvények értelmében 2016. január elsejétől tilos a házőrzőt láncra kötve tartani. Két éves szabadságvesztéssel büntethető az az egyén, aki állatát az utcára teszi, a védtelen jószágot a sorsára hagyja. Három év járhat, ha az állatnak különös szenvedését vagy a halálát okozza. Szerbiában 2006 óta van állatvédelmi törvény. 2009-ig pénzbírsággal vagy 6 hónapig terjedő börtönbüntetéssel sújthatták a bántalmazó embert, ez megváltozott, ma akár 1 éves börtön is lehet a büntetés. Ha több állatot bántalmaz, elméletben 3 évig is terjedhet. Feltenném a költői kérdést, hogy felénk hány embert ítéltek már el emiatt? Így a törvény kutyaszart sem ér! Amerikában egy férfit idegesített háziállata ugatása. Ragasztószalaggal szorosan körbetekerte a száját. Az eb több műtéten esett át, nyelve egy részét el is veszítette. A férfit 5 év börtönre ítélték. Még a bíró is sajnálta, hogy csak ennyi a maximálisan kiróható büntetés Dél-Karolinában.
        Az állatkínzást minden jóérzésű ember elítéli. Megpróbál tenni ellene. Érdekli ez a nemtörődöm gazdákat? Hány esetben nem foglalkoznak a kutyussal, macsekkal, nem etetik, itatják normálisan, elhanyagolják őket… Még közmondás is van: Bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Hány kóbor állatot láthatunk az utcán, akik falkában keresik táplálékukat? Azt a kutyafáját!
        Ők védtelenek, szeretetet, törődést igényelnek. Éreznek. Képesek szenvedni, tudnak örülni. Hálásak a jó szóért. Az állatvédő szervezeteknek, a kutyát örökbe fogadóknak minden elismerésem, hiszen nem egy alultáplált, bántalmazott, szerencsétlenül járt csahost mentettek már meg.
        Be kellene tartani a törvényeket. Meg kellene igazából büntetni a kínzókat. Változtatni kellene egyesek felfogásán. Nevelni kellene a gyerekeket.

        Sok a kellene. 

2017. május 1., hétfő

ÉLJEN MÁJUS ELSEJE!

        A munka és a munka ünnepe – a szüleim idejében
        A nagyvállalatokban több százan, ezren dolgoztatok. Meg sem fordult a munkáltató fejében, hogy feketén dolgoztasson benneteket. Mindannyian be voltatok jelentve. A fizetések rendszeresen érkeztek. Volt egészségügyi biztosításotok. Mentek a munkaéveitek. Fizették utánatok a járulékokat. Rendszeresen fizették az útiköltségeteket. Gyermekeiteknek az iskolai kötelezettségeket. Az uzsonnát, a kirándulásokat. Dubrovnikba, Zágrábba, Szarajevóba. Az évi szabadság nem is volt kérdéses. A piros útlevél aranyat ért. Lehetőségetek volt kedvezményes nyaralásra. Minden valamirevaló vállalatnak volt a tengerparton nyaralója. Vagy bérelt a munkásainak. Šibenik, Makarska, Igalo. Rovinj, Kotor, Herceg Novi. Eljutottatok gyerekeitekkel együtt a sós vízhez. Tudtátok, hogy mettől meddig tart a munkaidőtök, nem a munkaadó kénye-kedve szerint dolgoztatok. Kölcsönre építettétek a házat, vettétek a bútorokat. Ki is tudtátok fizetni. Elég volt, ha a férj dolgozott. Ebből megéltetek. A feleség otthon főzött, nevelte a gyerekeket. Ha ő is dolgozott, még többet megengedhettetek magatoknak. Nem volt terhes a munka. Nem volt büdös. Kaptatok meleg reggelit. Szezonmunkások naponta többszöri étkezést. Rántott húst krumplipürével. Zöldbabfőzeléket marhahússal. Pacalt és paprikást. Ha nem működött a vállalat konyhája, akkor érkezett a topli obrok pénz. Palántálás. Kapálás. Metlicázás. Böngészés. Mentetek mindannyian. Május elsején a megérdemelt pihenéseteket töltöttétek. Családi körben. Barátokkal. Munkatársakkal. Minden faluban, városban volt egy hely, ahol közös népünnepély volt. Zenés ébresztéssel. Májusfaállítással. Szalagokkal. Üvegekkel. Alatta harmonikáztatok. Énekeltetek. Szavaltatok. Ünnepeltétek a munkát. Mosolyogtatok. Ittatok. Ettetek. Marhapaprikást káposztasalátával. Voltak vetélkedők. Focimeccsek a vállalatok között. Rostélyoztatok a határban, a focipályán, a tereken. Életetek a munkátok által lett szebb, jobb. A munka után édes volt a pihenés.
        Tudtatok tervezni. Tudtatok élni.

        A munka és a munka ünnepe – a mi időnkben
        Mi tudjuk, hogy a munka szláv eredetű szó. Megtapasztaljuk a jelentését is: kín, gyötrelem, szenvedés, erőfeszítés, vesződség. Robotolunk. Nem mindenki kedvére való munkát végez. Sokszor kényszerből.  Munkával keressük a kenyerünket. Kemény munkával. Szó szerint, a fizetés sokszor csak a kenyérre elég. A számlák fizetésére. Szétesett Jugoszlávia. Embargó, háborúk, menekültek, gazdasági válságok. A technika fejlődésével egyre kevesebb munkaerőre van szükség. Munkanélküliség. Fizetésnélküliség. Feketén dolgozunk. Nem vagyunk bejelentve. Nem mennek a munkaévek. Nem fizetik az útiköltséget. Kirándulásainkat a szabadkai nejlonpiacra tervezzük. Tavasszal és ősszel, amikor új ruha kell a gyerekeinknek. A topli obrokot már régen elfelejtettük. A tengerparti levegőt is. Május elsején is sokan dolgozunk. A munka által nem lesz szebb és jobb az életünk. Nem tudunk tervezni. Nem tudunk élni. Mindig rosszul választunk.  A munkásokat a munkaadók nem értékelik. Sok helyen emberszámba sem veszik. Nincs okunk ünnepelni.
        Hős vezérünk több miniszterével együtt ma is dolgozik. Sajtótájékoztatót is tartott Kolubarán, ahol a bányászok szintén munkával ünnepeltek. Nem részletezném szokásos szövegét a szufficitről (bevételi többlet), a deficitről, az MMF-ről. A lényeg, hogy soha nem látott mértékben növekednek majd a fizetések, a nyugdíjak. A mostani átlagfizetés 391 euró, ez decemberre 430-440 lesz. A villanyszámlák sem emelkednek az idén. Ez a mai ajándékszövegünk. Ki hisz benne?

        Éljen május elseje!